Spurgeon:
Az Úr gondot visel
100. ZSOLTÁR
1. v. Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön!
2. v. Szolgáljatok az Úrnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé!
3. v. Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az Ő népe és legelőjének nyája.
4. v. Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!
5. v. Mert jó az Úr örökké tartó szeretete és hűsége nemzedékről nemzedékre.
1. vers:
„Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön!”
A 98. zsoltár negyedik versének az ismétlése ez. Az eredeti szó örvendező kiáltozást jelent, mint ahogy a hű alattvalók üdvözlik uralkodójukat, amikor meglátják. Istenünket boldog népnek kell imádnia! Ha végiggondoljuk Isten lényét és műveit, lelkünk örömmel telik meg, és újra meg újra megtanuljuk, hogy kegyelméért hálásak legyünk. Az egész földön meglátható az Ő jósága, ezért dicsérje Őt az egész föld. Ó, ti népek, meddig utasítjátok még el Őt vakságotokban? Nem jön el addig az aranykor számotokra, amíg nem imádjátok Őt teljes szívvel!
2. vers: „Szolgáljatok az Úrnak örömmel”
Tisztelettel és örömmel hódoljatok előtte. Ő a mi Urunk, és ezért Őt kell szolgálnunk. Ő kegyelmes Urunk, ezért örömmel kell szolgálnunk Őt. Ez a vers imádásra hív fel. A felhívás nem szomorú, mintha temetésre hívna. Nem! Vidám, örvendező felszólítás: ahogyan menyegzőre hívnak.
„Vigadozva járuljatok színe elé.” Imádnunk kell Őt, hogy megérezzük jelenlétét, és hogy teljes akarással közeledhessünk hozzá. Minden Istenre hangolódott szívnek ünnepélyes cselekedete ez, amit félelem nélkül megtehet. Ezért ne sírással, panaszkodva járuljunk elé, hanem zsoltárokkal és dalokkal. Amikor éneklünk, legyünk vidámak.
Ezért közeledjünk Istenhez szüntelenül ilyen módon. Ha odaadó hívők gyülekezete illően, harmonikusan és szívből dicséri Istent, akkor sok örömet is hoz számára. Szinte előre érezzük, milyen lesz majd a mennyben, ahol már az imádkozás egyetlen módja Isten dicsérete lesz. Úgy érezzük, el kell mondanunk dr. Wattsszal együtt: „Ám ne énekeljenek azok, akik nem ismerik a mi Istenünket; mi azonban, akik mennyei Királyunk kedveltjei vagyunk, mindenütt hirdessük énekkel is Istenünk dicséretét.”
3. vers: „Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten”
Istent értelmesen kell dicsérnünk. Tudnunk kell, kit imádunk, és miért. „Ember, ismerd meg magadat” - hangzik az emberi mondás, de igazi, mély bölcsességet ajándékoz Istenünk megismerése. Kérdéses, hogy az ember meg tudja-e ismerni önmagát, mielőtt Istenét megismerte volna! Az Úr a szó abszolút és egyetlenszerű értelmében: Isten! Egyedül Ő az Isten! Őt így látnunk és ismeretünket engedelmességgel, bizalommal, alázatossággal, buzgósággal és szeretettel bizonyítanunk: mindezek olyan gyümölcsök, amelyeket kegyelem által teremhetünk csupán. Akik Őt egyetlen, igaz Istennek elismerik, azok képesek Őt méltó módon dicsérni.
„Ő alkotott minket, és nem mi magunkat.” Hát ne dicsérje a teremtmény a Teremtőjét? Egyesek úgy élnek, mintha ők maguk teremtették volna magukat. „Magacsinálta” embernek nevezik magukat, és önmagukat tisztelik, mint teremtőjüket. A hívő keresztyének viszont tudják, kiben van létük eredete, kitől származik jólétük, és nem igénylik, hogy őket dicsőítsék, sem a puszta létükért, sem pedig azért, amivé lettek. Sem ebben, sem az eljövendő világban nem igényelhetjük a magunk számára a dicsőségnek egy morzsáját sem. „Nem nekünk, Urunk” - ez marad mindörökre minden igazán hívő vallástétele.
„Az Ő népe, és legelőjének nyája” (vagyunk). Különleges tisztesség számunkra, hogy minden ember közül éppen minket választott ki arra, hogy az Ő népe legyünk! Ezen az alapon az Ő bölcsessége vezérel, az Ő nagylelkűsége táplál, és az Ő gondviselő szeretete ápol minket. A juhok a pásztor köré csoportosulnak, és rá néznek. Ugyanígy kell nekünk is az egész emberiség Pásztora köré gyülekeznünk. Ha Istenhez való viszonyunkat megvalljuk, már azzal is Őt dicsérjük. Ha jóságáról beszélünk, azzal imádjuk Őt! Énekeink nem kitalált történetekről szólnak, hanem tényekről tesznek tanúságot. Az Úr kegyelmének egyszerű felsorolása megrendítőbb, mint bármi, amit a fantázia kiagyalhat! Hogy mi az Ő legelőjének juhai vagyunk, az színtiszta igazság, és bizonyságtételünk tartalma.
4. vers: „Menjetek be kapuin hálaénekkel!”
A zsoltár nevét valószínűleg onnan nyerte, hogy ezen a helyen megjelenik a „hála” szó. Minden istentiszteleten túl kellene csordulnia a hálaadásnak. Olyan ez, mint a tömjén illata a templomban, amely betölti az egész házat. A bűnért való áldozat ideje elmúlt, de a hálaáldozat mindvégig megmarad. Mindaddig, amíg kegyelmet kapunk, hálát is kell adnunk. Csak kegyelem által vonulhatunk be kapuin. Ezt a kegyelmet kell dicsérnünk. Elképzelhető-e jobb középpontja az Úrról való gondolatainknak, mint maga az Úr, amikor az Ő házában vagyunk?
„Udvaraiba dicsérettel.” Az Úrnak akármelyik udvarába lépünk be, a belépődíj a dicséret. Istennek legyen hála, a hívők számára a legbelső udvar is nyitva áll, és beléphetünk a kárpit mögé is. Kötelességünk, hogy ezt a kiváltságunkat énekeinkben is kifejezzük.
„Adjatok hálát neki.” Legyen hála szívedben és szádon, és add azt annak, aki erre jogosult.
„Áldjátok nevét!” Megáldott téged, ezért adj neki hálát! Dicsérd nevét, lényét, személyét. Dicsérd Őt, amíg csak élsz, minden körülmények között. Dicsérd Őt minden tulajdonságáért, akárhonnan is nézed Őt!
5. vers: „Mert jó az Úr”
Ez foglalja össze Isten lényét, és minden okot megad arra, hogy dicsérd Őt! Mert Ő jó, kegyelmes, kedves, nagylelkű, és szeret minket - sőt, Isten maga a szeretet! Isten jósága szüli bennünk a boldog dicséretet, amit ez a zsoltár fejez ki gazdagon.
„Örökké tart szeretete.” Isten nem akarja a bűnös halálát! Népével szemben még nyilvánvalóbb lesz az Ő kegyelme. Népe hozzá tartozik az idők kezdetétől fogva, és Övé marad mindörökké. Az örökké tartó kegyelem a szent énekek dicsőséges témája.
„És hűsége nemzedékről nemzedékre.” Isten nem ember, hogy megígérne valamit, amiről aztán elfeledkezik. Szövetségre lépett népével, és ezt nem vonja vissza, sem nem változtatja meg szavát, amit egyszer kimondott. Ahogy atyáink megtapasztalták hűségét, ugyanúgy megtapasztalják majd fiaink és azok leszármazottai is.
Ha Isten nem Ő lenne, akkor az igazaknak minden okuk meglenne a rémületre. Nem volna életünknek titkos alapja, és a szüntelenül változó világban állandóan félniük kellene. Ezért lenne jó, ha az igehirdetők többször prédikálnának Isten hűségének valóságáról! Ez véget vetne a hívők üdvözülésével kapcsolatos kételyeknek, és sokkal vigasztalóbb evangéliumot tudnának hirdetni. Szívünk repes az örömtől, amikor hódolunk Őelőtte, aki szavát még sohasem szegte meg, és aki szándékain még sohasem változtatott.
„Ahogyan nem hagyja el soha teremtményeit, ugyanígy nem szegi meg egyetlen ígéretét sem, és nem is feledkezik meg róluk.”
Ha életünk alapja Istennek bizonyos Igéje, akkor érezhetjük azt az örömet, amit ez a zsoltár nyújt, és annak örömével járulunk most is az Ő színe elé, és dicsérjük az Ő nevét.
