"A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom,
és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés."
(Zsidókhoz írt levél 11:1)
Ünnep küszöbén állva szinte minden érzékszervünket „bombázzák” már a különféle ünnepi hatások: díszkivilágításban pompázó ablakok; az ünnepi asztalra kívánkozó csábító receptek; a szemet gyönyörködtető holmikkal telezsúfolt kirakatok, árusok hosszas sora… Mindezt látjuk, halljuk, tapasztaljuk, elmenekülni sem tudnánk előlük. Ez „a látható dolgok létéről való meggyőződés”: igen, ünnep közeledik, ismét karácsony kopogtat. Ehhez a felismeréshez még nem szükséges a hitnek semmiféle formája. De hogy az az ajtó valóban kinyíljon; hogy lelkünk se maradjon üres az ünnepi forgatagban; hogy a legnagyobb Vendég, az Istennek egyszülött Fia meglátogasson bennünket, ahhoz már hit kell. Az egykor volt, s az évek hosszú során valahol elveszett, elhagyott gyermeki énünkre jellemző hit, amellyel még tudtunk hinni, bízni, remélni a szemmel láthatatlan csodákban; az a gyermeki bizalom, amellyel rá tudtunk hagyatkozni szüleink szeretetére; az a tudatlanul is boldog váradalom, amellyel készültünk az ünnepre. Nem „látható dolgokkal”, nem gazdagsággal, nem zsúfoltsággal, de reménnyel, örömmel, hittel és szeretettel. Emlékszel még…?
(Gyallai Henrietta)
2012.
